Ábel és a szögedi boszorkányok

Előszó

A napsütötte szegedi utcákon fiatal egyetemisták, diákok tömegei jönnek-mennek, zsúfolt járművek dübörögnek a széles sugárutakon. Emeletes paloták által szegélyezett, óriás hárs-, platán-, gesztenyefákkal övezett sugárutakon haladhatunk gondjainkba merülten. A tolongó turistákkal keveredő lakosság a gépek keltette zajoktól már nem hallják az egykori lovasok patáinak csattogását a kettős árokkal és palánkkerítéssel védett belvárosban, sót szállító társzekerek nem verik fel a külvárosok csendjét. Betyárok, kóbor katonák már nem rémisztgetik a polgárságot. Csordások, pásztorok kurjantgatása sem hallatszik a vásárokban, a csaták félelmetes halálhörgését sem érzékeli a jelenkor embere. A látóhatárnak már nem szab határt a vár óriási területe és fala. A legendákat őrző tavak kiszáradt medrei is családi házas övezetek lettek. Az égre törő templomtornyok sem mutatnak már irányt a fáradt vándornak. A Tisza vize nem ringatja bárkák ezreit és nem ad ételt és megélhetést szegénynek, gazdagnak egyaránt. Nem látjuk a színes kavalkádban, fűszerillatban fürdőző palánki török piacot, nem a német szó járja a várban és nem szerb nyelv az uralkodó. Hiába is keresnénk a hely szellemét, mert ebben a hatalmas nyüzsgésben ő a könyvtárak mélyére menekült. Mi pedig lótunk-futunk a dolgaink után és nem tudjuk születtek-e, éltek-haltak-e ebben a városban hősök, mártírok, árulók. …